Karácsonyi Béla, Szegfű
László (ed. et tranls.):
Deliberatio Gerardi Moresanae
aecclesiae episcopi supra hymnum trium puerorum
Scriptum Kiadó, Szeged,
1999.
XII + 765 old.
| 2000 augusztusában nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeumban az Európa Tanács
27. kiállítása Európa közepe 1000 körül címmel. A tervek szerint a nemzetközi
kiállítás 2000 és 2002 között megjárja Budapest, Krakkó, Berlin, Mannheim,
Prága és Pozsony múzeumait. A kiállított értékes középkori kéziratok között
szerepel a müncheni Bayerische Staatsbibliothek Clm. 6211 jelzetű kódexe
is, amely Szent Gellért Deliberatio című művének egyetlen ma ismert kézirata.
(A felbecsülhetetlen értékű codex unicus feltehetőleg a 11. század végén
keletkezett.) Az Europas Mitte um 1000, a kiállítás alkalmából kiadott
impozáns német nyelvű tanulmánykötet Die Christianisierung Ungarns című
szekciója külön fejezetet szentel Gellértnek Gabriel Silagi tollából.
A Dániel 3, 57-65 szövegéből kiinduló, nyolc könyvből álló exegetikai mű
a velencei származású Szent Gellért csanádi püspök Magyarországon készült
munkája. Maga a codex unicus nem valószínűsíti, hogy a művet sokan forgatták
volna a középkori Magyarországon. Az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain
Kapitánffy István Mezey Lászlóval vitázva már 1980-ban amellett érvelt,
hogy a Deliberatio semmilyen nyomot nem hagyott a középkori magyar irodalomban.
Max Manitius nyomán középkori latin irodalomtörténetében Franz Brunhölzl
is szkeptikusan fogalmaz a Deliberatio hatástörténetét illetően. (Dacára
annak, hogy a glosszák tanúbizonysága szerint azért olvasták a könyvet
- legalábbis a késő középkorban.) A 11. századi magyar kulturális viszonyok
és a középkori latinság egy kivételes jelentőségű forrásaként azonban a
Deliberatio feltétlen figyelmet érdemel. Legfőképpen ezért örvendetes,
hogy végre napvilágot látott Karácsonyi Béla és Szegfű László kiadása.
A vaskos kötetet (amely egyébként 2000 tavaszán Szent Gellért otthonában, Velencében is bemutatásra került) tiszteletet ébresztő formátumban veheti kézbe az olvasó. Az első fedőlapot a 14. századi Magyar Anjou Legendárium töredékének (Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Vat. Lat. 8541, fol. 68r) Gellért-illusztrációja díszíti (quomodo praedicabat populo). A töredék fotómásolata megtekinthető volt az Országos Széchényi Könyvtár Három kódex című millenniumi kiállításán is. (Sulyok Hedvig, aki a Nuova Corvina 2000-es számában már méltatta a könyvet, tévesen azt állítja, hogy a borítón látható illusztráció magából a müncheni Deliberatio-kéziratból származik, amelynek jelzetét ráadásul hibásan adja meg.) A kétnyelvű (latin-magyar) kötet a legújabb szövegkiadást és a Deliberatio első teljes magyar fordítását tartalmazza. Az editio princeps Batthyány Ignác erdélyi püspök nevéhez fűződik: Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis scripta, et acta hactenus inaedita (1790). Az első komoly szövegkritikai vizsgálatot Sörös Pongrácz végezte el és tette közzé a pannonhalmi rendtörténetben 1902-ben, ahol Batthyány olvasatait számos helyen korrigálta. A mindmáig mértékadó szöveget Gabriel Silagi adta ki a Corpus Christianorum Continuatio mediaeualis című rangos sorozat 49. köteteként 1978-ban. Az, hogy a Migne-féle Patrologia Latina Szent Gellért művét nem vette föl gyűjteményébe, azzal az eredménnyel járt, hogy a nemzetközi szakirodalom számára a Deliberatio sokáig szinte hozzáférhetetlen volt. Ismerve viszont Jacques-Paul Migne abbé szövegkiadó tevékenységének körülményeit (újabban lásd R. Howard Bloch: God's Plagiarist 1994), megállapíthatjuk, hogy ennek a mulasztásnak mindenesetre legalább megvolt az az előnye, hogy nem tett jóvátehetetlen kárt a Deliberatio szövegében, amely Szent Gellért különös latinságának értékelését könnyen tévútra vezethette volna. Ugyanez nem mondható el a szentistváni Intelmek szövegéről, amely megjelent ugyan a Patrologia 151. kötetében, Balogh József kritikai kiadásának megjelenéséig (Scriptores rerum Hungaricarum 1938) azonban a nemzetközi szakirodalom mégsem idézte túl sűrűn. A Deliberatio magyar fordításának eddig csak részletei jelentek meg. A készülő új kiadás munkálatai jegyében Karácsonyi Béla (aki a jelen kötet megjelenését sajnos nem érhette meg) és Szegfű László fordításai napvilágot láttak már a Világosság-ban (1976), a V. Kovács Sándor szerkesztette A magyar középkor irodalmá-ban (1984) és legutóbb a Kristó Gyula által szerkesztett Az államalapítás korának írott forrásai-ban (1999). A Deliberatio második könyve részleteinek fordítását Déri Balázs adta közre kommentárral és jegyzetekkel a Madas Edit szerkesztette régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény középkori kötetében (1992). A magyar fordítások mellett feltétlen megemlítendő még Radu Constantinescu bő válogatása román fordításban, amely Bukarestben jelent meg 1984-ben. Ritkán hivatkoznak rá (kötetünk bibliográfiájában sem szerepel), pedig nemcsak kommentárokat, de egy kiváló irodalomjegyzéket is tartalmaz. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a Deliberatio kutatásában kétségkívül Szegfű Lászlónak, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kara történészprofesszorának érdemei a legnagyobbak. Munkájának helytörténeti ösztönzést is tulajdoníthatunk, ha figyelembe vesszük, hogy Szent Gellért egykori csanádi egyházmegyéjének kései utóda a mai Szeged-Csanádi Egyházmegye. A témakörben Szegfű leginkább a szegedi egyetem Acta Historicá-jában publikált, egyik legjelentősebb Gellért-tanulmánya, "Néhány XI. századi «liber portabilis» nyomában (Gellért püspök kézikönyvei)", pedig a szegedi Acta Bibliothecariá-ban jelent meg 1979-ben. Ami a korábbi kutatástörténetet illeti, Szent Gellért teológiai nézeteit Hajdu Tibor vizsgálta a pannonhalmi rendtörténetben (1902) és Ibrányi Ferenc a Szent Isván-emlékkönyvben (1938). A Deliberatio latinságát, a magyarországi középlatinság egy elszigetelt jelenségét, régen kutatták és akkor sem részletesen: erről tanúskodik Guoth Kálmán tanulmánya a Szentpétery-emlékkönyvben (1938) és Horváth János Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái című alapvető könyve (1954). A Gellért-szöveg kiadásának szükségességéről írt a Századok 1942-es számában Ivánka Endre, majd egy évvel később ugyanott tanítványa, Bodor András értekezett arról, hogy a Deliberatio főforrása Sevillai Izidor Etymologiae című műve volt. A műben említett eretnekek problémakörében az Irodalomtörténeti Közlemények tette közzé Rónay György (1956) és Redl Károly (1965) tanulmányait. A legfontosabb munka azonban mégsem Magyarországon született: a nagynevű német paleográfus Bernhard Bischoff támogatásával végzett kutatásai alapján 1967-ben Münchenben jelentette meg Gabriel Silagi Untersuchungen zur 'Deliberatio supra hymnum trium puerorum' des Gerhard von Csanád című kötetét a Münchener Beiträge zur Mediävistik und Renaissance-Forschung című sorozat első köteteként. (A sorozat a későbbiekben jelentős kultúrtörténeti fórummá nőtte ki magát.) Szövegkiadása előkészítéseként Silagi áttekintést adott a müncheni kódexről, Gellért forrásairól, nyelvezetéről, stílusáról és függelékekben adott közre egy glosszáriumot, grammatikai és ortográfiai megfigyeléseit, valamint a Batthyány-kiadás Sörös Pongrácz utáni második javítását. Silagi mellett külföldön Kosztolnyik Zoltán Szent Gellért életének és művének politikatörténeti jelentőségét tanulmányozta (kutatásairól 1997-ben nyilatkozott az Aetas-nak), Jean Leclercq pedig monasztikus vonatkozásait vizsgálta. (Leclercq francia Gellért-tanulmánya, amely eredetileg a Studia Monastica 1971-es számában jelent meg, olasz fordításban, de a sajtóhibák reprodukálásával került bele a Vittore Branca szerkesztette Venezia e Ungheria nel Rinascimento című tanulmánykötetbe 1973-ban.) Ismét Magyarországon Gerics József és Kristó Gyula bonyolódott heves vitába a Magyar Könyvszemle hasábjain (1982, 1985) arról, hogyan értelmezhető a Deliberatio mint Orseolo Péter és Aba Sámuel korára vonatkozó forrás. Déri Balázs 1991-es tanulmányai a Silagi-féle szövegkiadás kritikáját adták és az Itala Biblia valamint a liturgikus latin szövegek hatásának új szempontjait vetették föl (ez utóbbit tette Török József is). Elkerülhetetlen továbbá megemlíteni, hogy nem a Deliberatio az egyetlen fönnmaradt Gellért-mű. A Südost-Forschungen 1982-es számában ismertette Felix Heinzer nagy jelentőségű felfedezését: egy 14. század eleji kéziratra bukkant (Karlsruhe, Badische Landesbibliothek, St. Peter perg. 23), amelynek egyik oldala (fol. 113v) Szent Gellért homiliáinak záró sorait tartalmazza. A kézirat kodikológiai leírását adta Vizkelety András a Kódexek a középkori Magyarországon című kötetben (1985). A töredék magyar fordítását és a Deliberatio szövegével való párhuzamait Szegfű László tette közzé 1999-ben az Aetas-ban. A Deliberatio bőséges szakirodalma eleddig soha nem szentelt megkülönböztetett figyelmet a klasszikus hagyomány, jelesül a septem artes liberales vizsgálatának. Ennek fő oka az lehet, hogy a latin klasszikusok ismeretét Gellértnél elsősorban Sevillai Izidor közvetítésével tartották lehetségesnek. Noha Jacques Fontaine kutatásai kétséget kizáróan tisztázták Izidor jelentőségét a klasszikus hagyomány középkori átörökítésében, szerzőnk forrásainak vizsgálatakor nemcsak Izidor műveinek kézirati hagyományozása fontos, hanem alkalmasint a latin klasszikusoké is. Éppen mert a Deliberatio kutatásának kevéssé művelt területe, a Gellért által ismert klasszikus latin auktorok dokumentálása külön kutatás tárgya. Milyen könyvtárakat használt Szent Gellért? Velencei szerzetesként nyilvánvalóan olvashatta a San Giorgio Maggiore kolostori könyvtárának kódexeit. Ebből a könyvtárból azonban a 10. század végéről és a 11. század elejéről csak liturgikus kéziratokról maradtak feljegyzések - iskolai auktorokról nem. Más észak-itáliai könyvtárak viszont már abban a korban rendelkeztek a latin klasszikusok kivonatolt műveivel, florilégiumokkal, sőt hozzájuk írt kommentárokkal is. Feltételezhető, hogy a csanádi székesegyházi könyvtárban is akadtak a latin nyelv oktatásához szükséges könyvek. (Elég itt a Fulbertus chartres-i püspök által az 1020-as évek körül Bonipertus pécsi püspöknek küldött Priscianus-kéziratra gondolnunk, amely valószínűleg a pécsi székesegyházi iskola igényeit volt hivatott kielégíteni.) Ami Gellértnek a trivium és quadrivium területén meglévő ismeretei rekonstrukcióját illeti, alapvetően a fönnmaradt szöveg közvetlen és túlnyomórészt valószínűleg közvetett klasszikus reminiszcenciáinak azonosításából kell kiindulnunk. A klasszikus kultúrához való viszonyát a kutatás már csak azért is meglehetősen mostoha bánásmódban részesítette, mert Gellért méltatói általában készpénznek vették azt a régóta meglévő téveszmét, amely szerint Gellért (akárcsak Petrus Damiani vagy St. Emmeram-i Otloh) az úgynevezett antidialektikus irányzat képviselője volt. Martin Grabmann (Die Geschichte der scholastischen Methode 1909), de még inkább Joseph Anton Endres (Petrus Damiani und die weltliche Wissenschaft 1910) nyomán közel egy évszázada tartja magát az az elképzelés, amely Petrus Damiani értékelésekor még Ernst Robert Curtiust is magával ragadta: a középkori kereszténységnek a klasszikus hagyománnyal szemben tanúsított állítólagos merev ellenállása. Nem utolsósorban Petrus Damiani klasszikus latint idéző stílusára rámutatva árnyalta ezt az egyoldalú képet a jezsuita J. Gonsette (Pierre Damien et la culture profane 1956) és a bencés Jean Leclercq (Pierre Damien ermite et homme d'église 1960). Újabban Toivo J. Holopainen látványosan cáfolta Endres álláspontját (Dialectic and Theology in the Eleventh Century 1996) és könyvének egyik legfrissebb elismerő recenziója (Speculum 2000) jelzi, hogy az antidialektikusok mítosza lassan véget ér. Anélkül, hogy az úgynevezett középkori humanizmus előfutárának tartanánk, számot kell tehát vetnünk azzal a lehetőséggel, hogy az antidialektikusok táborában emlegetett Szent Gellért nemcsak a patrisztikus, hanem a klasszikus hagyományból is merített. Ezen új szempontok figyelembevételével, de természetesen számonkérésük igénye nélkül lássuk tehát, mennyiben járul hozzá Karácsonyi Béla és Szegfű László új Deliberatio-kiadása és fordítása a Szent Gellért-kutatáshoz. A kötethez írt latin Praefatio (V-VIII. old.) egyértelművé teszi, hogy a szöveg kiadói és fordítói egy litterátus olvasóközönséget céloznak meg - nyilvánvalóan nem csupán Magyarországon. A külföldi (és természetesen a magyar) olvasók megnyerése azonban zökkenőmentesebb lehetett volna számos következetlenség és elírás nélkül. Míg a könyv fedőlapján és a címlapon Deliberatio Gerardi szerepel, az előszó mindvégig a Gerhardus névalakot részesíti előnyben. Az alábbi hibák elkerülése valószínűleg nagyobb tekintélyt kölcsönzött volna az amúgy tudós előszónak: anarchronismos, magistum, nunnullos (V. old.), nunnullae, Friesingensis, Frisingensi (négy soron belül Freising két latin variánsa), Nunnulla, teriusque, Eurigenae (VI. old.), Christinae, Batthiány, Clunyacensi, nunnullis, defendsionem, Etymologarum (VII. old.). A spanyolos hangzású seguentes (VIII. old.) azt a gyanút kelti, hogy a q betűből egy írógépen készült kézirat begépelése során lett g. Egy gondos kontrollszerkesztés könnyen elejét vehette volna annak, hogy az ilyen elírások már az előszó olvasásakor megingassák a Deliberatio szövegének átírásába vetett (egyébként nem alaptalan) bizalmat. Hasonló pontatlanság az 1978-as Silagi-kiadás antedatálása 1968-ra mind a latin (VIII. old.), mind a magyar előszóban (XI. old.), annál is inkább, mivel a bibliográfiában (759. old.) a helyes dátum szerepel. A magyar Előszó (IX-XII. old.) sem mentes kisebb hibáktól: San Giorgio maggore (IX. old.), Adolg Hoffmeister, Otto Frisingensis püspök (három sorral lejjebb már Johannes Grünwalder freisingi püspökről olvasunk), Batthiányi (X. old.), Platont, Batthyanyi (XI. old.). Viszonylagos rövidsége ellenére az előszó eligazítást nyújt a Szent Gellértre vonatkozó források, az életrajz, a kézirat és a szöveg kérdésében. Egyebek közt szó esik arról, hogy Gellért neve is fölmerült a szentistváni Intelmek lehetséges szerzői között. Excludi non potest - írja az előszó, bár a kutatás már régen túllépett Békefi Remignek az 1901-es Századok-ban megjelent részletes tanulmányán, amelyben az Intelmek és a Deliberatio közötti párhuzamok alapján vélte bizonyítottnak Szent Gellért szerzőségét. (Zoltvány Irén már az 1902-es pannonhalmi rendtörténetben vitatta Békefi hipotézisét.) Említés történik Gellért két elveszett művéről, Szent Pál zsidóknak írt levelének kommentárjáról és a De divino patrimonio című munkáról, amelyek talán a bakonybéli remeteségben készültek. Hasonlóképpen kitér az előszó a csanádi székesegyházi iskola alapításának és Gellért görög nyelvtudásának kérdésére is. Utóbbi témakörben még ma is Ivánka Endrének a Deliberatio és a Corpus Areopagiticum kapcsolatát tárgyaló értekezései az irányadóak. Bár Szegfű László egy 1985-ös tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy Gellért tudhatott görögül, az igazi kérdés mégsem az, hogy tudott-e görögül avagy sem, jóval inkább az, hogy mennyire tudott. Az előszó szerint Gellért Észak-Itália korabeli latin nyelvén ír, de a prepozíciókat, felsőfokú mellékneveket, adverbiumokat és deponens igéket meglehetősen egyéni módon használja. A Deliberatio utalásai alapján némi képet kapunk Gellért ismeretségi köréről is: Isingrimus (talán Admont apátja), Richardus (a verduni St. Vannes apátja), Andreas presbyter (az elősző szerint akár Zoerard-András remete is lehetett), és Dodo presbyter (identificari nondum potuit). Noha nyilvánvalóan létező személyekről van szó, a szövegben való említésük feltehetőleg arra a képzeletbeli hallgatóságra utal, amit Gellért mint irodalmi konvenciót használt fel egy kitalált dialógus felépítéséhez. Ennek a fiktív szóbeliségnek általános vetületeire újabban Karl Suso Frank mutatott rá ("Fiktive Mündlichkeit als Grundstruktur der monastischen Literatur") a Viva vox und ratio scripta című tanulmánykötetben (1997). Az előszóhoz tartozik végül a müncheni kézirat kodikológiai leírása is. A kötet oroszlánrészét természetesen a szövegkiadás és a fordítás teszi ki (1-665. old.). A magyar előszó a következőképpen summázza a kiadási elveket (XI-XII. old.): "Jelen kiadásban az eredeti kézirat oldal- és sorszámait követve betűhíven - természetesen a rövidítések feloldásával - adjuk közre a szöveget, kritikai apparátusát a latin oldalak, forrásutalásait a magyar fordítás alá tördelve. A korábbi kiadások oldalszámait és a biblikus idézetek lelőhelyeit a margókon, a margójegyzetek magyar fordításait függelékben adjuk." Ez a két mondat nem utal rá, de a kötet jelen formájában valahol félúton áll a fakszimile és az ismert kritikai kiadások között. Ezt a benyomást kelti az is, hogy a nyomtatott szöveg külön kiemeli a könyvek nagy kezdőbetűit, de a tulajdonneveket következetesen kis kezdőbetűvel hozza (horribile dictu: christus). Másrészt viszont modern központozást alkalmaz, ami nyilvánvaló és jogos elrugaszkodás a kéziratban található írásképtől, de rácáfol a tördelésből következtethető vizuális reprodukció igényére. Néhány helyen a kézirat eredeti sorbeosztásához való ragaszkodás azt eredményezi, hogy ahol a kódex egy sora véletlenül hosszabb, mint amilyen hosszú sort a nyomtatott kiadás tipográfiailag elbír, a félreértés elkerülése végett a kiadott szövegbe több sorszámot kell betoldani (46, 148, 322, 368, 416. old.). A margók csaknem szélesebbek mint egy középkori kéziratban, mégis előfordul, hogy a kiadók marginális jegyzete belelóg a Deliberatio szövegébe (354. old.). Szemben Silagi kiadásával, a könyvek tagolása itt szolgaian követi a kézirat írásképét: a hatodik könyv például a kézirat 72r alján kezdődik, tehát a kiadás sem kezd új oldalt (286. old.). Még érdekesebb a kódex 100r reprodukciója, ahol a hatodik és a hetedik könyv közötti átmenet egyazon sorban történik - következésképpen a kiadásban még csak új bekezdést sem találunk (398. old.). Ha viszont a kiadás ennyire ragaszkodik a kódex írásképének visszaadásához, kérdés, vajon miért szedi kurzívval a bibliai idézeteket. A nyitott könyv bal oldalán, a páros oldalakon találjuk a latin szöveget. Egy nyomtatott oldal megfelel egy folió recto vagy verso oldalának. A baloldali margó Batthyány és Silagi kiadásainak oldalszámai és a vonatkozó szentírási helyek feltüntetésére van fenntartva. A jobboldali margón a sorszámozás található, alul pedig a szövegkritikai és kodikológiai jegyzetek - javarészt Batthyány (következetesen Batthyany-nak írva) és Silagi kiadásaira, valamint Sörös Pongrácz korrekcióira hivatkozva. Ide kerülnek Johann Grünwalder freisingi püspök marginális jegyzetei is. Érdekes, hogy Batthyány kiadására mindig oldalszámmal és sorszámmal történik hivatkozás, holott Batthyánynál nincs sorszámozás, míg Silagi kiadására csak oldalszámok utalnak, noha Silaginál van sorszámozás is. A jobb oldalon a magyar fordítás olvasható. A fejléc itt is következetesen feltünteti a kódex folió-számozását, ami azért félrevezető, mert első pillantásra azt a benyomást kelti, mintha már az eredeti kézirat is tartalmazná a magyar fordítást. A magyar szöveg alatt vannak a patrisztikus hivatkozások (leginkább Szent Jeromos, Sevillai Izidor és Beda Venerabilis műveire), amelyek viszont természetesen a baloldali latin szöveg sorszámozását követik. Tudomásunk szerint kritikai kiadás ilyen szövegkiadási elvek szerint még nem készült. Gondolhatjuk-e, hogy úttörő jelentőségű kiadást tartunk a kezünkben, amelynek akadnak követői is? A kiadás már csak azért is egyedi, mert a Deliberatio szövegéhez csak a müncheni codex unicus áll rendelkezésre. Vajon ha kettő vagy három kézirat marad fönn, kettő vagy három könyvet kell kiadni? A szövegkiadás és a fordítás sajátos tördelése nem tükrözi a Monumenta Germaniae historica, a Corpus Christianorum, de még a kétnyelvű Sources Chrétiennes kiadási elveit sem, amelyek pedig már sok szempontból irányadóknak bizonyultak. Az említett nagynevű sorozatok szedéstükre más alapelvek szerint szerveződik - azt a célt szolgálva, hogy a feltételezett eredetihez a lehető legközelebb álló, olvasható szöveget adjanak közre. Úgy tűnik, hogy Karácsonyi és Szegfű Deliberatio-kiadásában a kódex vizuális reprodukciójának igénye némileg a szöveg (és a glosszák) egységes szabályok szerinti kiadásának rovására ment. A kritikai apparátus terminológiája néhány helyen következetlen. Az egyházatyák neve általában genitivusban áll (például Augustini), mégis sok helyen találkozunk nominativus alakokkal: Beda (109, 119. old.), Beda Ven. (118. old.). A legtöbbször előforduló Isid. rövidített alak szemlátomást átvágja ezt a gordiuszi csomót. Nem így Ottó freisingi püspök nevének feltüntetésénél, ahol egymáshoz viszonylag közel álló jegyzetekben három különböző variánssal találkozunk: Otto Frising. (272. old.), Otto Frisingensis (276. old.), Ottonis Frisingensis (284. old.). Szent Jeromos Biblia-kommentárjainak hivatkozásainál a PL és a CCSL rövidítések változó sorrendben követik egymást (171, 183, 239. old.), sőt egy helyen Migne neve mellől elmarad a PL: Migne 25 (399. old.). Másutt a hibás Harbani Mauri névalak fordul elő (471. old.). Ezek a formai anomáliák mindenesetre nem vonnak le a kritikai apparátus értékéből, ahol történik hivatkozás Du Cange szótárára, a Vetus Latiná-ra, a legenda maior-ra. Egy helyen a kiadók a másoló tévesztésére hívják fel a figyelmet, aki Tituszt írt Timóteus helyett (413. old.) - Silagi apparátusában ezt a tévesztést felkiáltójel mutatja. Néhol a forrás megjelölésével szó szerint átveszik Silagi kommentárját (432. old.): aut incuria scriptoris excellit, aut Gerardi indignatio regulas grammaticae transcendit. Utalnak a liturgikus szövegek (Oratio ante altare in Missa, Initium Canonis Missae) hatására is (486. old.). Máshol a korábbi kiadásoktól eltérő értelmezést javasolnak: a Batthyány által olvashatatlannak ítélt és Silaginál Ponsuphoclete olvasattal Szophoklésznak értett kifejezés helyett új olvasatra (pansopho eleate) és új értelmezésre (Parmenidész) tesznek kísérletet (616. old.). A gondosan összeállított mutatókba is csúszott hiba. Az Index locorum Sanctae Scripturae-ban (667-682. old.) szerepel Paralipomeenon (669. old.) és Ep. lacobi (681. old.). Az Index Scriptorum-ban valamivel több (683-689. old.): De caelesti Iearchia (683. old.), Hieronimi (684. old.), a szemlátomást elkerülhetetlen baki, Aeropagitae (685. old.), Sententiarium libri, exant, Terentii Adria (!), Tretulliani (689. old.). Az Index nominum propriorum (691-701. old.) elírásai: celestius philosophus (696. old., utalás a 70. old-ra, ahol unum celestium philosophorum áll), delioquus, thelogus, fluius (696. old.), Csanadiensius, docrinarum (698. old.), Luccifer (700. old.), diunissimi (701. old.). Az Index rerum et uerborum-ban (703-737. old.): angelii (704. old.), assidus (705. old.), ierusolem (706. old.), fedeus (714. old.), inextracibilis (717. old.), inuissibilis (718. old.), lonquutio (719. old.), mensurna (720. old.), pronuntiatium (726. old.), rebelllans (727. old.), simulaccrum (731. old.), superintellegebilis (733. old.), triuinum (736. old.). Az Appendix - Annotationum in marginibus scriptarum ex Latino in Hungaricum translatio (739-744. old.) a kritikai apparátus által latin eredetiben hozott glosszák magyar fordítását tartalmazza rendszerbe szedve. Ezek a glosszák a javító írnoktól, talán Ottó freisingi püspöktől, egy másik ismeretlen kéztől, Johannes Grünwalder freisingi püspöktől és Batthyány Ignáctól származnak. A Bibliographia (745-764. old.) az alábbi hibákat tartalmazza: Ignatus (helyesen Ignatius, 746. old.), ecclesiastique (helyesen ecclésiastique, 747. old.), thougt (helyesen Thought, 752. old.), Madaras (helyesen Madas, 753. old.), sen (helyesen seu), writtings (helyesen writings, 754. old.), Leclerq (helyesen Leclercq), Aybner (helyesen Aylmer, 755. old.), Szón (helyesen Sion, 757. old.), seundum (helyesen secundum, 758. old.), Arbeo Geselschaft és Arbeo-Gesellschaf (helyesen Arbeo-Gesellschaft, 758-759. old.), Morasenae (a hivatkozott Silagi-kiadásban Moresenae, a jelen kiadásban Moresanae, 759. old.). Félrevezető továbbá A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI-XIV. században című könyv szerzőjét (Csóka J. Lajost) Csóka József néven feltüntetni - különösen akkor, ha a következő tétel Csóka József Lajos neve alatt fut. Ez azt a benyomást kelti, mintha két különböző szerzőről lenne szó (747. old.). Noha az előszó szerint a bibliográfia összeállításában "az általunk elérhető teljességre törekedtünk" (XII. old.), Mezey Lászlótól csupán két Vigilia-tanulmány szerepel (756. old.), holott Deákság és Európa című 1979-es kötetében Mezey részletesen tárgyalja a Deliberatió-t is. (Mezey véleménye szerint egyébként Gellért a Deliberatio írásakor használhatta a budapesti Egyetemi Könyvtár U. Fr. l. m. 9 jelzetű, 11. század közepére datált Pseudo-Dionysius Areopagita-kódextöredéket is - hipotézisét Kapitánffy István hevesen vitatta.) A Kódexek a középkori Magyarországon című kötet hivatkozásánál a bibliográfia összeállítója egy sic beszúrásával rója meg Vizkelety Andrást, amiért azt írja, hogy a Deliberatio kézirata "161 levél"-ből áll. A kódex valóban 166 foliót tartalmaz, de ez az aggályos pontosság nem tart sokáig, mert a bibliográfus még ugyanabban a sorban hibásan tünteti fel a jelenlegi őrzési hely nevét: Bayerische Stadsbibliothek (764. old.). A Signa et compendia scripturae in edendo textu adhibita (765. old.) helytelenül írja Sevillai Izidor művét (Etymnologiarum) és megint 1968-ra datálja az 1978-as Silagi-kiadást. Természetesen méltatlan volna egy ilyen volumenű szövegkiadás ismertetésekor csak a nem értelemzavaró hibák jegyzékét adni. Lássuk tehát, hogy Karácsonyi és Szegfű kiadása miben több és miben kevesebb Batthyány 1790-es és Silagi 1978-as kiadásánál. Ami a bevezetéseket illeti, Batthyány negyven oldalas Dissertatio praevia keretében taglalja a kódex, a szerzőség, a korszak irodalmi élete, a mű szerkezete, a Gellért teológiája és filozófiája, valamint a történeti vonatkozások kérdéskörét. Silagi nyolc oldalban ír Gellértről, a Deliberatio tartalmáról és nyelvéről, a kódexről és a kiadási alapelvekről. Noha a szükséges információkat tartalmazza, a jelen kiadás négy oldalas előszava nem vetekszik Batthyány vagy akár Silagi bevezetésével sem. Szakirodalmi eligazítás terén viszont messze felülmúlja elődeit. Batthyánynál a kornak megfelelően kevés hivatkozással találkozunk. Silagi már gondosan dokumentálja a maga bevezetését, de a legsokoldalúbb eligazítást Karácsonyi és Szegfű bibliográfiájából kapjuk. Batthyány kritikai apparátusa a tartalmi kérdések és az általa föllelt biblikus és patrisztikus párhuzamok magyarázatából áll. Silagi ehhez képes már a glosszákat és a javító kezeket is regisztrálja. Kiadásunk apparátusa Silagiéval azonos szinten áll. A mutatók tematikája és sorrendje a Corpus Christianorum módszerét követi, egyezik Silagi kiadásával. Utóbbihoz képest itt viszont több biblikus hely, több egyházatya és több tulajdonnév került a mutatókba. A tárgymutató terjedelme nagyjából egyezik Silagiéval. A fentebb kifejtettek alapján a klasszikus latin antikvitást közvetítő septem artes liberales tárgykörébe tartozó válogatott szövegrészletek segítségével közelebbről is megvizsgálhatjuk, hogyan adja közre a kiadás a Deliberatio szövegét. Kezdjük a következő részlettel: nescio, a quo creatus sum litterarum ignarus, celum pro gram(m)matica, terram pro ret(h)orica, solem et lunam et stellas pro dialectica atque pro ceteris cetera, ut his pulcris disciplinis om(i)nis creatura suum cognosceret creatorem, in doctrinam dedit (320-322. old.). Batthyány ehhez a részlethez egy mondattani magyarázatot fűz, Silagi pedig cogitata admodum communia minősítéssel Szent Ágoston- és Izidor-párhuzamokra utal. Kiadásunk Silagi után admodum communia felkiáltással ugyanazokra a szöveghelyekre hivatkozik, viszont sokkal pontosabban dokumentálja a kézirat eredeti olvasatát. (Itt jegyezzük meg, hogy a litterarum ignarus kifejezés már a klasszikus latinban tettenérhető: Tacitus, Annales 2.54, 6.21, Plinius, Naturalis historia 25.16, Quintilianus, Institutio oratoria 5.14.29.) A következő mondatban a kiadás Sörös Pongrácz kollációjával összhangban javítja Batthyány olvasatát: Dicat mihi, qui uul(t), quia multa legi, multa cucurri. In spania fui doctus, in britania eruditus, in scotia detritus, in hibernia studui, omnes liberales disciplinas comendaui memorie, ideo nil lectionis me effugere potest (564. old.). Batthyány jegyzete csak a Spania és a detritus szavakat magyarázza, Silagi viszont megjegyzi: Nota Gerardum eruditionem saecularem in insulis acceptam optimam et perfectam praedicare. Kiadásunk tartalmi szempontból nem jegyzeteli ezeket a sorokat. Vnus autem uestrum ait: celum, quod dicitur aer - írja Szent Gellért (80. old.). Batthyány szerint ez a sor utalhat Vergiliusra és Lucretiusra is. Silagi szerint ez egy közvetett idézet Lucretiustól az izidori Etymologiae 13.4.2-5 alapján. A jelen kiadás ebben is Silagit követi. (A sor a klasszikus latinban: Lucretius, De rerum natura 4.133, továbbá Cicero, De natura deorum 2.91, Servius, In Vergilii Aeneidos libros 1.51, 1.58, 5.18, 9.20, 10.899. És valóban: Izidor, Etymologiae 13.4.3.) Noha kézenfekvő volna, a következő szakasz magyarázatakor eddig még nem merült fel Horatius neve: non epicurii illius coessentes, qui porcus a stultis sapientibus nuncupatus est (178. old.). Batthyány csupán a coessentes szót magyarázza, Silagi Etymologiae-helyeket citál, kiadásunk úgyszintén. (Itt az izidori Etymologiae 8.6.15 közvetítése révén Horatius, Epistulae 1.4.16 köszön vissza.) Pedig sor került már ilyen azonosításra egy hasonló típusú mondatban: Vnus autem ex uestris: ueritas - ait - odium parit (588. old.). Batthyány annak idején szentírási idézetnek nézte, de nem tudta azonosítani, Silagi viszont már jelezte, hogy az Etymologiae-ban többször is előforduló Terentius-idézettel van dolgunk. Szegfű az Etymologiae 1.36.3-at hozza mint az idézet lehetséges forrását. (Terentius, Andria 68-at idézi még Cicero, Laelius de amicitia 89, Quintilianus, Institutio oratoria 8.5.4. Izidornál több helyen is: Etymologiae 1.36.3, 2.9.12, 2.21.14, 12.11.1.) Ezek alapján általában véve elmondható, hogy a kritikai apparátus színvonala is egyezik Silagiéval. Karácsonyi és Szegfű korábban közreadott fordításain és a jelenlegi fordításon kívül csupán Déri Balázs jelentetett meg egy kommentált és jegyzetelt magyar fordítást a már említett 1992-es szöveggyűjteményben. A jelen fordítást tehát ezúttal csak a Déri-féle fordításhoz mérhetjük. Déri Balázs a szentírási szakaszokat Káldi György bibliafordítása alapján adja vissza és meg is jegyzi, hogy "Gellért nem a mai Vulgatát használta, hanem eddig pontosan meg nem határozott korábbi bibliafordításokat." Karácsonyi és Szegfű fordítása ezzel szemben (vagy éppen ezért) sem a Károli-, sem a Káldi-féle, sem pedig a katolikus fordítást nem használja. Lássuk mármost a két fordítás közti tanulságosabb különbségeket. Az et multa talia kifejezés Déri fordításában "és sok efféle", jelen fordításban "stb. stb." (65. old.). A consono motu Dérinél "összehangzó mozgásával", itt "zenélő mozgású" (65. old.). A spera Dérinél "szféra", itt "gömbhéj" (65. old.). A tropologice Dérinél "tropológiai értelemben", itt "jelképesen" (65. old.). A Si queris, quomodo rotundum sit celum istiusmodi Dérinél "Ha megkérdezed, miként kerek az ég", itt "Ha kérded, hogy az Egyház hogyan lehet efféle ég" (65. old.). Az omne opus bonum parata idézetet (64. old.) Déri azonosítja 2 Timóteus 2, 21-gyel, jelen kiadásban itt nem találkozunk az azonosítással (egyébként Silaginál sem), csak a következő oldalon az ad omne opus alapján (66. old.). Az audi theologum dicentem iohannem Dérinél "hallgasd meg, mit mond a «teológus» János", itt "halld János evangélista szavát" (65. old.). A rotunditas Dérinél "kerekség", itt "gömb" (67. old.). Az ait Dérinél "mondja", itt "mondja az Írás" (67. old.). A de quo ratio agitur Dérinél "amiről most szó van", itt "amelyet értelmezünk" (67. old.). A quanquam Dérinél a középkori latinban előforduló "mint" jelentésben, itt a klasszikus latinban szokásos "noha" jelentésben (67. old.). Az Et hoc est sui uolubilitas Dérinél "És ez az ő forgó volta", itt "Ez az ő gördülékenysége" (67. old.). Az ut sermo demonstrat diuinus Dérinél "mint az Isteni Beszéd mutatja", itt "amint a Szentírás elbeszéli" (67. old.). A Misterio uero minime dictum remouetur Dérinél "Amit elmondtunk azonban, egyáltalán nincs híján titkos értelemnek", itt "Ez az állítás egy cseppet sincs messze a jelképes magyarázattól" (69-71. old.). A profundissimas Dérinél "mélységes-mély", itt "a legmélyebb értelmő" (sic) (71. old.). A spectabile fessennium Dérinél "a Tekintetes lakodalmast" (a jegyzetben megadja: az Énekek énekét), itt "a szemléletes Énekek énekét" (71. old.). (Ez utóbbi problémakörben Déri tanulmánya igazít el: Annales Universitatis Litterarum et Artium Miskolciensis 1991.) Az omnium altitudinem celorum transcendentem dictis et optutibus mentis philosophantem Dérinél "minden egek magasságát túlszárnyalja szavaival, és lelkének látásával bölcselkedik", itt "bejárta a mennyek egész magasságát, amint a lélek szavával és látóképességével filozofál" (71. old.). (Karácsonyi és Szegfű szerint az et csupán a dictis-t és az optutibus-t kapcsolja össze.) A nitimur contemplari Dérinél "törekszünk szemlélni", itt "akarunk megláttatni" (71. old.). (A contemplor a klasszikus latinban lehet passzív értelmű és deponens is, a nitor viszont egyértelműen deponens és gyaníthatjuk, hogy Gellért szándékosan rakja egymás mellé a két deponens igét szójátékból. Tehát a contemplari inkább aktív mint passzív értelemben fordítandó.) Az Igitur si delectat Dérinél "Tehát, ha úgy tetszik", itt "Ha tehát érdekel" (71. old.). A Denique et septem sunt superdiuina carismata Dérinél "Végül tökéletesen-isteni karizma is hét van", itt "Végül Isten legszentebb kegyelmi ajándékából is hét van" (73. old.). (A "kegyelmi ajándék" már inkább újszövetségi értelmezés, mint fordítás és ezzel a fordításban elvész a latin szövegbe ágyazott görög szó hatása.) Az Vtique Christus operit, Christus inuoluit Dérinél "Ahogy Krisztus beborítja, Krisztus betakarja", itt "Nyilvánvalóan Krisztus borítja be. Krisztus takarja el" (77. old.). A denudat Dérinél "le is mezteleníti", itt "fel is tárja" (77. old.). E fordítási különbségek egyike alapján sem mutatható ki gyökeres eltérés az eredeti szöveg jelentésétől. A tanulság mégis az, hogy a problematikus részek átgondolása és pontosítása néhány helyen apróbb módosításokhoz vezetne. (Karácsonyi és Szegfű több évtizedes munkája egyébként már önmagában is ezt példázza.) Középkori krónikáinkhoz hasonlóan Szent Gellért Deliberatió-ja is megérdemelné, hogy ne egyetlen autoritatív magyar fordításban legyen elérhető. Az azonban a fordítók elévülhetetlen érdeme, hogy egy régesrégi adósságot törlesztve elsőként adták közre a teljes magyar fordítást. Az új kötettel a nehezen hozzáférhető Batthyány-féle szöveget nem számítva egy alternatív kiadás társul Silagi Deliberatió-ja mellé, jóllehet, amint láttuk, kritikai apparátusában közel áll Silagihoz. A kéziratban föllelhető glosszák közreadásában pedig egyértelműen úttörő jelentőségű. Már említett méltatásában Sulyok Hedvig nemzetközi fórum előtt történészeknek, latinistáknak és a középkori filozófia búvárainak ajánlotta a könyvet. Félő azonban, hogy az új kiadás elérhetőségben a Corpus Christianorum alatt marad, főleg éppen külföldön. Továbbra is kérdés, hogy Batthyány, Silagi és most már a jelen kiadás szövege után megjelenik-e egy negyedik a későbbiekben. Karácsonyi és Szegfű kiadása remélhetőleg fölélénkíti a Deliberatio filológiai kutatását, amelyben máig jóval több a nyitott mint a lezárt kérdés. E sok szempontból hiánypótló kötetnek nem szégyenére, hanem dicséretére válna újabb kiadás és talán újabb fordítás megjelenése. Mindezek alátámasztására és egyben befejezésül hadd hívjuk fel a figyelmet arra a sajnálatos tényre, hogy a kiadói Praefatio egyik utolsó latin mondatából hiányzik az állítmány: Hoc loco et omnibus, qui nobis per decades annorum laborantibus in volumine edendo favebant, et nos ad defectus, qui fortasse in editione inveniri possunt, operis Gerhardi episcopi melius intellegendi causa, intentos facturis (VIII. old.). A mondatot talán egy gratias agimus tette volna teljessé. Mindazonáltal az olvasó szintén hálával tartozik Karácsonyi Bélának és Szegfű Lászlónak az új szövegkiadásért és az első teljes magyar fordításért: gratias agimus maximas. |